Még az altatásról akartam nektek mesélni. Az altatás eddig úgy működött nálunk, hogy apa vagy anya vállán (apáé persze kényelmesebb!!!) aludtam el, és úgy tettek le a kiságyba. A felnőttek persze állandóan osztották az észt apáéknak, hogy:
- "ez hülyeség, miért nem teszitek le?",
- "elkényeztetitek a gyereket",
- "mi lesz veletek, ha nagyobb lesz?",
- "nem lehet órákat sétálni vele",
- "ilyet nem szabad csinálni", stb.
Ilyenkor anya is mindig csak megrendítette a vállát, hogy ha ez az egyetlen "kellemetlen" dolog, ami velem jár, akkor ők biztos nem fognak másképp szoktatni. Ráadásul anya meggyőződése szerint úgyis csak addig csinálom ezt, amíg kényelmes nekem rajtuk, amíg elférek ott könnyedén. A harmadik dolog pedig, hogy ők is nagyon élvezték, amikor hozzájuk bújtam. :) Persze ezt az egészet úgy képzeljétek el, hogy csak akkor vettek fel, amikor már tényleg álmos voltam, így 5-10 percnél tovább nem tartott a dolog.
Hát, anyának megint igaza lett, mert már tényleg nem annyira kényelmes a dolog és jobb szeretek egyedül elaludni az ágyamban. Néha még jól esik, ha felvesznek (egyébként egyáltalán nem vagyok egy kézben levős baba sosem!), de az altatás többnyira most már az ágyamban zajlik, magamat altatom az ujjacskámmal. Hát ennyit az okos felnőttekről, miszerint el lettem kényeztetve. :) Egyébként anya nem szereti, ha azt mondják egy ilyen pici babára, hogy el lehet kényeztetni, és túl tudományosan próbálják meg a dolgokat csinálni a szülők. Egy anya mindig tudja, meddig szabad elmenni és mi a jó a babának. Mi, a kis pindurkák úgy jöttünk ide a világra, hogy csak a családunkat ismerjük, ki vagyunk szolgáltatva az egész nagyvilágnak, és igenis szükségünk van babusgatásra, odafigyelésre, meg minden ilyesmire, amit lehet, hogy nagyobb korban már kényeztetésnek hívank. Én ezt csak pusztán SZERETET-nek nevezném, és nagyon örülök, hogy én ebből itthon tényleg sokat kapok. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése