Hosszú kihagyás után újra itt vagyok! :)
Kicsit szétcsúsztam mostanában és nem volt időm írni, meg valahogy nem jött az ihlet sem. :)
Egy hónap minden napos sírás után most úgy tűnik, hogy talán megszoktam az ovit. :) Ez óriási dolog, mert nagyon nehézkesen ment az egész. Nem tetszett sem az ovi, sem az óvónénik, sem a társaság, Julcsi után ez egy borzalom volt... Anya úgy látta, hogy a vegyes csoport sem jött be nekem, mert bár szeretem a nagyobb gyerekeket, itt valahogy olyan furák voltak és nem találtam velük a közös hangot. Egyedül Zsófival voltam szívesen, Zalán tesójával, aki nagyon sokat foglalkozott velem és akit nagyon szeretek. Anyát nagyon megviselte, hogy engem ennyire megvisel az ovi, úgyhogy elhatározta, hogy megvárja, amíg Zalán is megérkezik hozzánk, hátha attól javul a helyzet, de ha mégsem, akkor elvisz másik csoportba. Aztán egy héttel ezelőtt már sírás nélkül mentem be és egészen jól elvoltam egész nap (sírás nélkül), úgyhogy felcsillant a remény, hogy talán mégsem kell váltani. Tegnap megérkezett Zalán is, végre ő is elkezdte az ovit és fülig érő vigyorral meséltem lelkesen anyának, hogy milyen jó volt vele játszani. Kellett nekem valami biztos pont, akihez kötődöm. Most talán így parkolópályára kerül a csoportváltás gondolata, de majd meglátjuk, egyelőre úgy tűnik, megoldódott a súlyos gond és kezdődnek a virágos, sírás nélküli hétköznapok. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése